Szeptember 2-án újra végigfutottam a Nike-Half-Marathonomat. Már augusztus vége felé mindig izgalom-

mal teli vagyok, hogy képes leszek-e végigfutni ezt a távot.Szerencsére mint mindig most is le tudtam fut-

ni. Soha nem volt olyan kudarcélményem, hogy le kellett  volna jönnöm a futópályáról. De mint általában, a

mostani Niken is a l5. km-nél fájni kezdett a bal lábam, ami két évvel ezelőtt-éppen edzés közben-eltört. 

Azóta  bizony minden futás közben érzem a fájdalmat, ami kb a l5. km-nél szokott jelentkezni. Ilyenkor meg

próálom leküzdeni a fájdalmat. Budapest szép látképre szoktam figyelni, ami általában be szokott válni.

Mindig olyan jó érzéssel futok be a célba hogy még a lábfájdalmam is elmúlik egy kis időre. Jó érzés, hogy

megcsináltam, végigfutottam és nem adtam fel még soha. Ez olyan kimondhatatlan öröm hogy akik életük-

ben még sohasem futottak, azok nem is értik meg. De azok, akik rendszeresen futnak azok általában meg-

szokták érteni, sőt érzik is. Amíkor írom ezt a blogot, éppen IX 16-a van. Ma is jót futottam. a szokásos

útvonalamon a Duna-parti bicikliúton kb 14 km-t futottam. Nemsokára itt a kaiser-Big-Marathon, már csak

két hét van hátra.

Miénk lesz a futópálya, Budapest a miénk lesz egy kis időre, az autósok örömére. Nem hogy jönnének ve-

 lünk az autósok is félretéve a kocsijukat inkább ők is jönnének velünk, minthogy mérgelődjenek, "hogy már

 megint  egy futóverseny." Inkább tennék félre az autójukat, cserélnék fel egy futócipőre. ahelyett , hogy

szegény rendőrőkkel küszködnek, akik az egészről nem is tehetnek. Csupán a munkájukat végzik. Nem

tudom, hogy fogom végigfutni a Kaiser-Big-Marathont, de meg fogom csinálni akkor is, ha néger gyerekek

 potyognak is az égből. Sohasem szoktam feladni.

 A célkitűzéseimet mindig végre szoktam hajtani. Azt kívánom míndenkinek, akit illett, hogy sikerüljön lefutni

a 42 -km-t. Egész évre olyan feltöltődést kap az ember, olyan energiára tesz szert, és  örömforráshoz jut

általa, hogy jobban le tudja gyűrni az influenzát és a többi lelki és fizikai  fájdalmat el tudja viselni, amit

embertársai mérnek rá.

          Peterdi Pál mondása szerint "a láb mindig kéznél van"