Ötödik nap: Debrecen-Nagyvárad

Egy kis szünet után jöjjön a folytatás, ezúttal a romániai szakasz beszámolója következik. Az élményekkel tele magyarországi út után a kis csapat (Máténé Varju Edit, Cserhalmi Ági, Mórocz József, Visy Ferenc, Németh Zoli, Soós Peti, Török “Töce” Tibor, Balog Lajos, Timkó Zoli, pecsenye) folytatta útját a következő végállomás fele, azaz Gyulafehérvárra. Sajnálatos módon Bozó Pali bácsi úgy döntött, h nem jön velünk. Az ok érthető volt, mégha fájdalmas is. Pali bácsinak gyors volt a mi tempónk, viszont mi nem tudtunk alkalmazkodni az Ő tempójához. A hegyekben megvalósíthatatlan lett volna, h Pali bácsi előremegy, mi meg majd utolérjük vmikor. Remek bringáskísérőnk Molnár Tomitól is elbúcsúztunk, köszönjük a segítségét. Egy kicsit kanyarodjunk vissza az előző naphoz, hiszen az egyik célállomásunkról - Debrecenről - méltatlanul keveset írtam az előző szpotomban. Ahogy tavaly, az idén is az első az volt, h a debrecen táblánál megcsináltuk a csoportképet. A városban haladva először Littleyu rohant felénk át az úttesten, nem törődve az autók fékcsikorgásával, dudálásával:) Mi meg a szívünk után kapkodtunk, nehogy valami baj történjen.  

A főtérre beérve célkapu, igazi profi frissítés, no meg az Angyalszív Down Alapítvány képviselői, gyerekek, szülők, a Debreceni Kilométerek szervezői, sportolók vártak minket. Mivel volt egy kis szünetünk, iziben megláto-gattunk egy vendéglátó-helyiséget, leöblítve az út porát. Csehát megbíztam a jótifutis pólók árusításával, eladott Ő mindent serc,perc alatt. A futók nagyon gyülekeztek a rajthoz, álmomban nem gondoltam volna, hogy a Campus Fesztiválra ennyien fogunk befutni.

A bejáratnál már várt minket Bubu, a kabalafigura, majd együtt sétáltunk be a fesztiválra a nagyszínpadhoz (vki nem fotózta véletlenül a kísérő quadban ülő rendezőt?:D). A köszöntő után átsétáltunk a piknik helyére. Egy kis barátkozás, beszélgetés, éneklés után a társaságon már látszott erősen a fáradtság jelei, így sajnos a vártnál hamarabb vonultunk vissza pihenni. Pedig még jó lett volna maradni, átbeszélni az eddig élményeinket, tapasztalatainkat. Nagyon köszönjük a meleg fogadtatást!

Visszakanyarodva a folytatáshoz: Reggel igyekeztünk korán ébredni, korán elindulni. Bár ezúttal fogadó város már nem volt, de a távot és az időtervet tartani kellett. Szinte sikerült is:) Útközben Sneciékkel találkoztunk, illetve jöttek elénk még egy kicsit beszélgetni. Ártándon a határ előtt még bótoltunk egy nagyot, ránk fért, igencsak melegünk volt már.  Közben a hónaljam dörzsőlődött szépen, már égett rendesen. Kenegethettem én akármivel, mindent kipróbáltunk már szinte mindent, csak az “alólamkrém” maradt ki. Persze semmi nem segített, sőt talán ártottunk is a sok krémmel. Szépen bepunnyadhatott a bőr a krém alatt, úgy éreztem, mintha öngyújtót tartottak volna a hónaljam (apropó: gondolkozott már vki a hónalj szó jelentésén? Mert az “alj”-at még értem.. De mi az a “hón”?:D) alá. Jó lett volna már túlleni a határon, a zaj, az autók bűze már kezdett sok(k) lenni. Az átkelés/futás gördülékenyen ment, a határőr mindössze annyit kérdezett, mindannyian magyarok vagyunk-e, aztán intett, h fussunk tovább. Még egy gyors tankolás, aztán “élveztük” tovább a forgalmat. Nagyváradva beérve folytattuk volna az útunkat az eredeti tervnek megfelelően Harangmezőre. Folytattuk volna, ha el nem tévedünk a városban:) Így a kavarodás után, miután a napi távot így is majd teljesítettük, hívtuk a telefonos segítséget, egyben szállásadónkat a nagyváradi egyetem rektorát Suba urat. Ő elkalauzolt a szállásunkra, majd megmutatta a városból kivezető utat is. A vacsorát egy remek étteremben költöttük el, egy kicsit átbeszéltük az élményeket, a ringatásra és az esti mesére ezúttal sem volt szükség.

Hatodik nap: Harangmező - Diófás

Gondolom, mindenkit meglep, h nem Nagyváradtól indultunk tovább:) A magyarázat egyszerű: Mivel az előző napon szinte ugyanannyit futottunk, mintha Harangmezőig futottunk volna, így a többség egyhangúlag úgy döntött, h Harangmező a rajt pontja.

Szóval kora reggel buszoztunk egyet, majd vidáman vágtunk neki az útnak, ami már csendesebb, benzingőzmentesebb volt az előző napokhoz képest. Nagy szinteket még nem futottunk ugyan, de már rendesen kezdtünk belekóstolni a hullámvasút előnyeiben. Mivel hűtőnk nem volt (el sem fért volna, pedig Lajos majdnem beszerelt egyet), így a hideg italokat igyekeztünk boltokban, kocsmákban, benzinkútaknál vételezni. Mielőtt bárki megvádolna minket azzal, h ez a futás is csak buliról, piálásról szólt, ne feledjük: gyakorlatilag reggel 6-tól este 6-ig kinn voltunk az aszfalton, ráadásul dög melegben. Kellett, fontos volt a szervezetnek a hűtás, frissítés. Ennek szellemében folyamatosan toltuk a sótabit, magnéziumot, b6 vitamint, szénhidrátot. Amennyire lehetőség volt locsoltuk magunkat, folyamatosan ittunk. Igen, vizet is:) Talán Beius volt az első nagyobb város, ahol hosszabb időre álltunk meg depózni egy kicsit. Innen már frissebben futottunk tovább, Stei-ig. Itt már vásároltunk vacsinak és reggelinek valót is, hiszen nem tudtuk, h Diófáson lesz-e egyáltalán étterem, vagy bolt. Később megtudtuk, h helyesen cselekedtünk, mert nem volt, azaz inkább nem találtunk:) De vendéglátóhelység, hideg italokkal, jégkrémmel volt szerencsére. A szállás maga a kultúrház volt, egy nagyon szép, újonnan épült épület. A színpad jutott alvóhelynek, semmi gond nem volt vele, max. én féltettem a többséget, mert még nem tudták mi vár rájuk: már napok óta, mikor megálltunk a futással, egy-két óra után gyötrelmes izomfájdalom lett úrrá rajtam. Nem volt vészes, a szobatársak nem tudtak aludni tőlem, illetve a jajgatásomtól. Ezt most megosztottam a többiekkel is. Igyekeztem csendben jajgatni, harapdáltam rendesen hálózsák szélét, ergo nagyon pocsékul aludtam, az egész út legnehezebb szakasza előtt. Később átbeszéltem ezeket a természetgyógyászommal, Pannival, aki szerint nem elsősorban a terheléstől fájt, hanem a stressztől, illetve köszönhettem a merev érfalaimnak, akik nem tudtak elég vért és oxigént eljuttatni az izomzatba a pihenés után. Ez van, ezzel kell élni:) Szóval a pihentető alvás ugrott, izgatottan vártuk a hetedik napot, a maga távjával, izgalmával.

folyt. köv:)

Az idei jótifuti a Down-Szindrómás gyermekekért zajlott, a debreceni Angyalszív Down Alapítvány számára gyűjtöttünk adományokat. Az idén először testvérvárosi futás is volt, Gyulafehérvárra fogyatékos sportolók számára vittünk technikai ruházatot.
A jótékonysági futás gyakorlatilag már tavasszal megkezdődött, a szekszárdi Borvidék Félmaraton és az orfűi éjszakai maraton szervezői ajánlották fel bevételeik nagy részét. Illetve két versenyen, a debreceni Rotary Maraton és a Wink Maraton egy-egy betétszámában DS gyerekek is lehetőséget kaptak, hogy megmutathassák magukat a sport területén. Nem okoztak csalódást egyszer sem.
A szervezésről sokat nem akarok írni. Nagyjából képben vagytok róla. Nagyon sok nehézségbe ütköztem, ütköztünk az idő során, de szerencsére mindig vki, vkik nyújtottak segítő kezet. Így volt ez a kísérő busz körüli mizériával amit végül a Made In Run segítségével oldódott meg. Az üzemanyagköltség beszerzése volt számomra a legtorokszorítóbb: Először az önkormányzattól kértem segítséget, tőlük kaptam is, erkölcsi támogatást. Próbálkoztam a MOL-nál, de sajnos ott is elutasításban volt részem. És akkor jöttetek Ti, amikor már minden veszni látszott. Hatalmas összefogással összeadtátok, segítettetek, hogy segíthessünk. Szállásügyileg magyarországon nem volt gond, minden település pozitívan állt hozzánk. Romániától tartottam, már vérteztem fel magam, h hálózsákban alszunk a természet lágy ölén, medvék között, végül a nagyváradi egyetem rektora Suba István segített Nagyváradon és Nuceten, a Vitalion Klub pedig Abrudbányán szállást szerezni. Gyulafehérváron pedig az ottani önkormányzat biztosított számunkra. Szóval szállás megvolt, a közútkezelőknek kimentek a levelek, az engedélyeket megkaptuk. A megyei rendőr kapitányságoknak is kimentek, többségük szerződésért vállalta volna a biztosítást, így inkább nem kértem. Viszont a Fejér Megyei és a Hajdú-Bihar Megyei rendőrök így is segítettek minket. A frissítést egy részét a Sportitaláruház és az UnixSport Klub adta. Sörről, italról, kajáról magunk gondoskodtunk, illetve a fogadó települések pakoltak rendesen oda nekünk.
Első meneteben nézzük a magyarországi szakaszt:

Első nap: Szfvár-Tárnok-Budapest

Illetve, nulladik nap, hiszen még vasárnap le kellett menni Szekszárdra a kísérő buszunkért. Öcsi még plusszban ellátott minket egy rakat csokival,  amiről aztán meg is feledkeztünk az első napokban, viszont Erdélyben már jól jött. Hétfő reggel már korán gyülekeztünk, pólóosztogatás, izgatott készülődés, pakolászás volt jellemző. Közben megjöttek az Ezredéves Iskola gyermekei is, velük futottunk, sétáltunk át a “rajthoz”, Székesfehérvár jelképéhez az Országalmához. Ott az Önkormányzat részéről Östör Annamária egészségügyi és sporttanácsnok búcsúztatott minket, majd gyors nyilatkozatok és viszonylag a tervezett időben el is rajtoltunk.

A városon nyugisan átfutottunk, az első nagy poén a kisfaludi emelkedőn történt, mikor szinte mindenki egyszerre rohanta meg a kukoricást. Jót nevettem, ahogy a sok sárga pólós futó egymás mellett felsorakozott. Innen mentünk is tovább,  szépen együtt, nyugis tempóban.

Időnként megálltunk frissíteni, ami nem lett volna baj, csak a frissítések egyben egy kis traccspartira is sikeredtek, így jócskán csúsztunk az idővel. Tárnokra már késve érkeztünk, a határban várt a lelkes tárnoki csapat, akikkel együtt futottunk a műv. házba, ahol sok finomság várt minket. Közben megismerkedtünk Ági által egy új távolsági mértékegységgel: 1 tárnoki kilométer = 3 kilométer. A finom dinnye, pizza után startoltunk tovább. Vhol Budaörs környékén jött egy nagy meglepi: egy autó lassított mellettünk, a vezető kiszólt az ablakon: ez a pecsenye féle jótifuti? meglepődve válaszoltunk, majd gratulált, jó utat kívánt és hajtott tovább:) Jól eső érzés volt. Pest közelében egyre többen csatlakoztak, szépen gyarapodott a társaság. Sietnünk kellett, másfél órás késésben voltunk, és a Gellért téren tudtam, h a Suhanj Alapítványtól is várnak minket. Végre odaértünk, még a késés ellenére is sokan voltak ott. Szegény Óriásnak pont az indulásnál lett defektje, tisztelettel néztem, ahogy sercperc alatt kicserélte. Folytattuk az utunkat, igyekeztünk az első nap záró helyszínére érni, a Margitszigetre. Emberek, de csodálatos érzés volt... Annyira jó volt rég látott ismerősök között lenni, gyerekekkel akikkel utoljára a Winken futottam.. Torokszorító volt, nemcsak számomra. Újra futottunk egy kicsit együtt, majd Rodriguez kíséretében elfoglaltuk a szállásunkat.

2. nap: Budapest-Cegléd-Szolnok

Mivel ezúttal nem a Margitszigetről indultunk tovább, egy kicsit korábban hagytuk el a szállást. Nemigen akaródzott Pesten átfutni, így a 18. ker. Polgihivatal elől volt a rajt. Mire odaértünk, már vártak minket új becsatlakozók is. Szoros határidőnk volt Ceglédbercelig, hiszen Végh Atti alaposan felhívta a figyelmünket, h nem szabad késni:).

Hogy szavainak nyomatékot is adjon elénk is jött, h futásával “diktálja” a tempót. Mint mindenki tudja ezek a jótifutik nem a komorságról szólnak, igyekszünk sok embert bevonni a futásba, ahol az út során vidámsággal, zrikálásokkal ütjük el az időt. Ceglédbercelen ahogy tavaly is már sokan vártak minket. Pacsizások után tempóztunk tovább, igyekezni kellett, mert Bazsiék már vártak minket, Ungvári Miklós társaságában. Itt is gratulálunk az olimpiai ezüstérméhez!

Anita és Attila jóvoltából Cegléd fantasztikus fogadtatásban részesítette a jótifuti részt vevőit. Ünnepség, ebéd, után indultunk tovább, a második nap szállása felé, Szolnokra. Kezdett borús lenni, bizakodtunk, h végre talán esőt is kapunk, de sajna az elmaradt. Én közben egy kiadós mekdöncis (from Töce) kajára kattantam be, pedig a kocsi tele volt minden finomságal. Pali bácsi előrefutott, ő Szolnokon kapott egy kiadós esőt, nekünk csak a párás levegő jutott. Sajnálatos félreértések miatt mivel nem várt minket senki a táblánál, egyből a szállásra futottunk. Egy gyors pacsálás után páran zúztunk is a mekdöncibe. Lajos, az  őrangyalunk még gyorsan átmasszírozott és mivel ringatásra nemigen volt szükség, hamar álomba szenderültem/szenderültünk.

3. nap: Szolnok-Törökszentmiklós-Püspökladány

Reggel  a jótifuti zene és szövegszerzőjével Molnar Tomasszal kiegészülve, illetve a törökszentmiklósi Versenycsigák csapatával együtt vettük célba Törökszentmiklóst. Mielőtt befutottunk volna egy benzínkútnál tankoltam egyet, azzal h a számhoz emeltem az adagolót már 27 Ft-ba került:):) Majd befutottunk a városba, ahol egy kis frissítővel már vártak minket. A maradékot gondosan becsomagolták, a napi kajára megint nem volt gondunk. Közben Pali bácsit kerestük kétségbeesetten, hiszen nem kanyarodott el Miklósnak, hanem ment tovább a négyesen. Szerencsére meglett, így megnyugodva futottunk tovább. Fegyverneken, ahogy tavaly most is egy jó nagy dinnyeparty-t rendeztünk. A vesénkkel igazán nem volt gond az út során, a folyadékpótlásról folyamatosan gondoskodott a társaság. A frissítéseket igyekeztem szigorúan venni, rövidebbek lettek, de legalább így sikerült tartani az időtervet. Hajdú-Biharban szerencsére rendőri kíséretet is kaptunk. Ennek igazándiból Püspökladány előtt volt jelentősége, mivel útfelújítás miatt egysávosra szűkült az út. Kb. egy kilin keresztül futottunk így, majd az ideiglenes rendőrlámpához érve, több kilométeres kocsi és kamionsor “fogadott” minket.

Gondolhatjátok mekkora “szeretetet” kaptunk. Azért voltak akik sok sikert is kívántak. Végre Püspökladány, most pontos időben, nemúgy mint tavaly. Igaz most nem volt akkora fogadtatás, de meleg ételt, szállást kaptunk. Sőt Borsy Ádámmal még egy kis közös éneklés is volt.

4. nap: Püspökladány-Nádudvar-Debrecen

 Reggel a püspökladányi futóklub tagjaival folytattuk útunkat.

Közben jött a bombameglepi, arany barátunk Németh Zolika kerekezett elénk:) Nádudvaron újra gyereksereg hada, Boros Szilvi és a Polgármester úr fogadott minket, újra rengeteg földi jóval. Igazán elvoltunk kényeztetve:) Bááár... Túró Rudi az idén sem volt. De megegyeztünk, h ha jövőre arra járunk esetleg újra, akkor lesz az is:) A sok szeretetet elraktároztuk a szívünkbe, majd rongyoltunk is tovább.

Ráadásul a negyedik napon újra kemény időtervet kellett tartanunk, hiszen utunk egyik főállomására,  Debrecenbe kellett érnünk. Így a frissítéseket újra szigorúan tartva, futottunk be Hajdúszovátra, ahol már nyugodtabban pihenhettünk. Innen már röpke idő volt Debrecenbe, ahol is először a Fő tér volt az első fogadóhely. Itt a Debreceni Kilométerek szervezőinek és az Angyalszív Down Alapítványnak köszönhetően igen látványos fogadtatásban volt részünk, befutókapu, frissítőpont gazdagon megterítve. ¾ 7kor indultunk tovább a Campus Fesztivál helyszínére, immáron több mint 100 futó kíséretében.

Az ünnepélyes fogadtatás után, a nagyerdőben az Alapítvány egy kis piknik keretében látta vendégül a futókat. Majd irány a szállás, hiszen másnap következett a Nagy Kaland, a jótifuti második etapja, az erdélyi út.

folyt. köv. 2 hét múlva:)

addig is vasárnap éjfélig licitálhattok:

LICIT

Mikor tavaly megérkezett Angliából még nem tudta, h mi vár rá. Először a Várahármason szoktattuk egymást. hamar a lábamra simult, óvta, vigyázott az izületeimre, lelkesen nyelte az aszfalttól kapott ütéseket. Elvitt Spártába, sok edzésen, versenyen gondoskodott rólam. Az elmúlt időszakban már elkezdett fáradni. Először csak csendben kért, h hagyjam őt már békén, engedjem, h elmenjen. Nem akartam, ragaszkodtam hozzá. Még mindig megnézték az utcán, utána fordultak. Ő egyre dühösebb lett, már bántott, éreztem, h odacsap a térdemnek, a forgóimnak, a derekamnak.. Szerettem volna még, de megadtam magam az erőszakosságának. Még egy utolsó, méltó búcsút kértem tőle, hogy a paksi Atomfutáson vigyen végig. 1800 km-en keresztül volt hűséges hozzám.. Köszönöm neki, megérdemli a pihenést.

Szerettelek "Black Angel"..