"Ne engedd, hogy amit nem vagy képes megtenni, befolyásolja azt, amit képes vagy véghezvinni."
Na szóval: Volt ugye egy Balatonfüredi 48 órás versenyem. Szépen kipihentem magam egy hét alatt, majd úgy döntöttem folytatom a felkészülést, hiszen úgy éreztem minden klappol. Futkároztam vidáman, pénteken elmentem kedves természetgyógyászomhoz, masszőrömhöz Pannikához, aki mélymasszázsos módszerével szépen széttrancsírozta a csomókat a vádlimban. Ezzel semmi gond nem is volt, ez kellett, és jó volt. Szombaton Vérteskozmán volt MATASZOS buli, Természetesen Edittel úgy gondoltuk, h kikocogunk. Jó idő volt, jól elbeszélgettünk, vidámak voltunk. Gánt környékén egyre jobban elkezdtem érezni a vádlim, jókedv adios, szinte vánszorogtam. Edit nógatására felhívtam Pannit, h mi a fene lehet ez. Mikor megtudta, h éppen futok, barátságosan közölte, h nem vagyok normális. Ugyanis pihentetni kellett volna 1-2 napot. Aztán megegyeztünk, h én nem kérdeztem, ő meg nem mondta:D Vérteskozmán jól elvoltunk, fájdalom lecsendesedett, így megbeszéltem Edittel, h visszafele is kocogjunk haza. Jó volt, megérte. Gondoltam pár nap és futhatok újra, de ahogy múlt a vádlifájdalom, úgy erősödött egy másik, ami nagyobb riadalmat okozott: bal achilles. ami két éve már megvillantotta magát. Akkor egy jó hónapig tartott a villogása. Egy "kicsit" megzuhantam, hiszen a terveim szerint még két hétig full terhelést irányoztam magamnak elő. Nos, ez ugrott.. Elvagyok kissé keseredve, de szerencsére van aki tartsa bennem a lelket. Így már lassan kezdem úgy felfogni, h ez nem más mint rápihenés az UB-re (csak pozitívan. ugye Edit?:D), h ott aztán pihenten, kiéhezve szaggassam fel az aszfaltot. Rettegjen mindenki:D:D Addig is is kenegetem, nyújtom, intézem elmaradt dolgaimat, irigykedve nézegetem az edzesonline-t. Pénteken Panni, majd kitalálunk valami okosat. Úgy látszik ha magamtól nem vagyok képes normálisan pihenni, akkor majd megoldja más. 2 éve ugye achilles elvtárs, tavaly csontgyuszi kartárs, most újra achilles tesó. A vádlimról nem írok, az más téma. Talán majd máskor.
Szóval: mindenkinek jó edzéseket, mozogjatok sokat, kívánok sok endorfin bombát. Mert az élet szép..
Tavaly mikor Fendrik Laci futott az osztrákoknál egy 48 órásat a 24 órás VB ideje alatt, akkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy jó lenne magam egy ilyen versenyen kipróbálni. Szerencsére az Unixsport elkezdte szervezni Balatonfüreden a 6napos és 48órás versenyét. Így nem volt kérdés, hogy be is nevezzek. Számomra a tavaszi idény legfontosabb versenye volt, ennek szellemében készültem, terveztem meg az edzéseimet, versenyeimet.
A verseny hetében, szerdán lenéztem Füredre: szívni a verseny hangulatát, szurkolni egy kicsit a hatnaposoknak, ismerkedni a pályával.
Csütörtökön már gondosan összepakoltam mindent, amire úgy gondoltam, hogy szükségem lesz, pénteken már csak indulni kellett.
Regisztráció, szobafoglalás után, átöltözés, majd nem maradt más hátra, mint az ismerősök köszöntése és a feszült várakozás a rajtra. Igen, roppant feszült voltam. Valamit hiányoltam magamban, ami az eddigi versenyeimen megvolt a rajt előtt: nem éreztem az erőt, aminek el kellett volna hatalmasodni bennem, a rajtlázat. Ideges voltam, gyáva nyuszi, riadtan vonultam a rajtvonalhoz. Pontban 12kor elindultunk. Óvatosan kezdtem, igyekeztem nem elrohanni az elejét. A taktikám arra épült, hogy megpróbáljak végig egyenletes tempóban futni, figyelve a frissítésre, pihenőkre. Tudtam, hogy nagyon hosszú lesz, messze a vége. 20 kili környékén járhattam, amikor úgy éreztem, hogy ennek a versenynek vége. Nem ment ahogy szerettem volna, Sárga Villám „cserben hagyott” a külső talpélem annyira elkezdett fájni, hogy lépni alig tudtam. Gyors cipőcsere, egy kicsit megnyugodtam. De már akkor éreztem, hogy ez nem lesz örömfuti. Ez bizony fogcsikorgatós, szenvedős lesz, ha nem lesz vele tele a futócipőm. Így ment a darálás, időnként beszélgetve a futótársakkal. Délután elmentek a szurkolóim (Ági, Bandi), majd nagy és kellemes meglepetésre megjelentek mateve-ék. 20-21 óra magasságban egyre jobban fáztam, úgy döntöttem eljött az átöltözés ideje. Hamar felkapkodtam a ruhákat, majd indultam is tovább. A 12órás részidő 104 kili volt, ami biztató volt. ¼ 3 körül úgy döntöttem, hogy bedobom a kis alvó pihit, Egy kis eü mosakodás, láb felpocolva, fél óra szunyi. Ébredés után gyors beöltözés, majd ki a hideg éjszakába. A pihinek meglett az „ára” a finn srác (Pertilla), akivel sokáig egy körön belül meccseltem szép lassan meglépett. Mondjuk különösképpen nem idegesített vele. Próbáltam továbbra is egyenletesen menni, ami sokszor nagyon nem sikerült. Időnként felfrissültem, akkor viszonylag toltam neki, miközben magamban azt hajtogattam, hogy nem rohanni, csak nyugodtan, nem kapkodni. Időnként Végh Atti (aki futott!!!!), csapódott hozzám, beszélgettünk, még hasznos tanácsokat is hallottam tőle. Itt megemlítem, hogy a 48 óra alatt sok segítséget kaptam a pályán levőktől: Fidó, aki sokszor a nehéz pillanatokban segített ki, Editke, aki a fájdalomcsillapító tapaszt adta vasárnap, Illés Gabi, akivel időnként rugdaltuk egymást, Soós Peti, aki még a pálya másik végén is hangosan szurkolt, Kiss Zsolt, akivel úgy látszik mindig szoros meccseket vívunk, Molnár Peti, akiben egy fantasztikus palit ismertem meg, Kiss Zoli, a tapasztalt vén róka.. No persze felsorolhatnám az egész mezőnyt, hiszen mindenki igyekezett segíteni a másiknak. Végre reggel lett, egyre többen lettünk a pályán. A délelőtt nyugodtan telt, újabb szurkolótábor érkezett, anyukám először látta pici fiát versenyen, meg is volt illetődve, én meg örültem, hogy nem vasárnap jött. A 24 órás etapot 180 kilivel zártam. Ekkor úgy döntöttem, hogy megint engedek magamnak egy rövid pihit: nyári szerkóba ugrottam, lábamat betettem egy jó hideg vizes lavórba, miközben az ebédet majszoltam. Majd lemaszíroztattam magam, hamar betoltam egy jégkrémet, majd frissen, üdén „kívánatosan” folytattam a kőrözést. Délután Sipiék bedobtak egy ötletet, hááááát... Sokáig gondolkoztam rajta, mateve-t is felhívtam a véleményét kikérvén. Majd úgy döntöttem, megpróbálom. Sipivel közöltem, aki tanácsokkal látott el. Éreztem, hogy egy teher lett a vállamon, az eddigi erőlködős futásom mellé a görcsösség is befigyelt. Végre mateve is megérkezett, próbálta önteni belém a lelket, átadta a szekszárdiak üdvözletét (húúú skacok köszi mindenkinek). Azt vettem észre magamon, hogy egyre többet számolgatok, kiliben és időben. Még a rajt előtt felkészítettek, hogy az utolsó 12 órában kezdődik a verseny, féltem is tőle. A 36. órát 248-al fejeztem be. Éjféltájban fejben összeomlottam, muszáj volt bemennem egy fél órára. Akkor már tudtam, h nem lesz meg. Edit nyugtatott, h semmi baj. Kivánszorogtam, közöltem Sipinek, ez most nem megy. Éreztem a megkönnyebbülést, mintha egy nagy cementes zsák került volna le a vállamról. Megviselt a kudarc, vánszorogtam tovább. A gödör csak mélyült, amibe kerültem, 3 körül muszáj volt bemennem újra egy fél órára. Kocogtam, gyalogoltam, futottam. Már nem számított semmi, az én célom a 320 kili egyre távolabb került. A jobb achillesem egyre jobban elkezdett fájni. Márcsak ez hiányzott, a teljes csődhöz. Szabó Sanya egyre szebben jött fel, Zsoltra is már figyelnem kellett, az ötödik helyet már nem akartam kiengedni a kezemből. Egyre többet voltam kénytelen gyalogolni, nem akartam kockáztatni egy súlyosabb sérülést. Irigykedve néztem a többieket, ahogy az utolsó két órára feltámadtak, sírni tudtam volna. Végre megszólalt a dudaszó, ennyi. 311,78 kili, messze elmaradva az általam felállított céltól. Mivel az eredményhirdetés csak ötkor lett volna, így mateve-vel úgy döntöttünk, h egy gyors zuhany és pakolás után még elugrunk eszünk vhol egy jó kis pizzát. Aztán az élet úgy hozta, h a kanapén, kezemben a cipővel, ülve aludtam el. Mókás lehettem, mikor Gyula bejött közölni, h előbbre hozták az eredményhirdetést. Az olasz fantasztikus csúcsot futott, végig irigykedve néztem a mozgását. De jó volt látni, h 400 kili után ahogy örült, ahogy szinte repült utána a pályán. Berámoltunk a kocsiba, irány fehérvár. Nagyon rosszul aludtam, a lábam nagyon fájt, a vádlim, az achillesem, minden. Hétfőn még szabi, ami úgy alakult, h másfél óra alvás, fél, egy óra topogás a lakásban. De most már alakulok, kezd a kedvem visszatérni. Lassan az UB-re kezdek gondolni, ahol ezúttal egyedül, egy hasitasi társaságában vágok majd neki. Hogy, hogyan, milyen tempóval, taktikával, az még a jövő zenéje.
A versenyszervezésről:
Látszott, hogy egy igazi profi csapat szervezte a versenyt, akik tényleg a futókért voltak. Egy rossz szavunk nem lehet, a frissítőasztalon igazi terítsmeríts volt, a pálya is kiváló volt, lesték a versenyzők minden szavát, kérését. Köszönet az UNIXSPORTNAK, h megszervezték, lebonyolították magas színvonalon a versenyt.
Egy rövidke értékelés a 48 órásról, pár nap után:
Csalódott vagyok, voltam a verseny után. Jó, tudom, első 48 órásom, megcsináltam. Megtudtam h milyen úgy versenyezni, amikor az nem örömfutásról szól, hanem küzdeni kell, darálni. Sokan mondták, h közel volt Sárvár, ami rányomta a bélyegét a teljesítményemre. Mármár el is hinném, de én másképp érzem. Nagyon készültem a versenyre, a gondolataim nagy részét az tette ki, terveztem, összeraktam a frissítést, szinte 6órás darabokra osztottam be a távokat. Szóval felépítettem magamban rendesen. És nem ment, bármennyire is szerettem volna. Ahogy már írtam, úgy érzem elsősorban fejben voltam most gyenge. Lehet, h alapban is az vagyok, lehet h a terhet nem tudtam elviselni, lehet h túl óvatos voltam, gyáva. Röviden: megtorpantam a célkapuban. Már nem kesergek, sokat tanultam, tapasztalatot szereztem, jövőre visszatérek, bosszút állok.
Még egyszer köszönöm mindenkinek a szurkolás, a biztatást.