Az első, nagyobb versenyem, mióta június végén futni kezdtem. Már akkor az járt a fejemben, hogy jó lenne elindulni a Balaton Maratonon, ahol évek óta részt veszek a gyerekeimmel együtt Gábor és a csapat szurkolójaként. Szerintem a legnépesebb létszámmal idén is az Esztergomi Futóművek vonult fel. Az egyesület 63 tagja közül kb. 30 fő futott ilyen-olyan távon és voltak rokonok, barátok is, akik futnak ugyan, de nem tagok. Még. Voltak, akik igazoltan maradtak távol (családi ok, betegség, munka), de a többség ott volt, és szurkolt is. Fényképek itt: http://www.esztergomifutomuvek.hu/mediatar/fotoalbum/index.php?dir=EF_albumok/2011_11_BM_by-GerdY  és itt: http://www.esztergomifutomuvek.hu/mediatar/fotoalbum/index.php?dir=EF_albumok/2011_10_BM_by-Dunai 

Itt egyébként egy csomó egyesületi fénykép, videó között is lehet mazsolázni, nem beszélve az Esztergomi Futóművek által rendezett versenyekről… Ez itt a reklám helye!

Szóval tényleg nagy lelkesedéssel készültem, de mivel arra még nem éreztem késznek magam, hogy délelőtt is 7km, délután is 7km, másnap meg még 10.5 – így nem az egész maratonra neveztünk párban Ildikóval, a váltótársammal, hanem a szombat délelőtti harmadmaratonra, és a vasárnapi félmaratonra „váltottunk jegyet”. Így viszont a többiekkel ellentétben nekünk 2-2 póló „esett le”

 Pénteken este elfoglaltuk a főhadit - a rajttól  kb. 100 méterre egy üdülőbe kvártélyozzuk be magunkat most már harmadik éve, szinte teljesen megtöltve az összes szobát. Ez nemhivatalos évzáró egyesületi buli is: folyik a sör, bor, pálinka, kaja (ja! ez utóbbi nem folyós) – ettől megy jobban a futás. Essen itt szó természetesen Dunai Laci tagtársunk bellisszimó és fantasztikó sütijeiről, pogácsa-költeményeiről is, amelyek a hétvége fénypontjai közé tartoznak. Minden évben kelendő Lali töpörtyűkréme, Erika csirkemáj-kréme (az idén sajtkrémmel is meglepett minket), az én tejszínes-cukkinis-tésztám, ami az idén cukkini híján zöldséges-pulykamelles-tejszínes volt. Szóval van itt minden, mi szem-szájnak ingere.

Szombat: reggeli mindenkinek, ki mikor ébred. Jó hangulatú csevegés az ebédlőben. Kiszagoltunk az utcára, de nagyon nem volt vidító a köd, meg az, hogy megint nem látjuk a napot

Első nap a második 7 km-re voltam hivatott, így a mezőny rajtja után átvonultunk a gyerekekkel a Balaton partra, hogy tudjunk szurkolni a többieknek, majd átöltöztem, az utolsó simítások elvégzése után vártam Ildikóra a váltóhelyen. Jött is, ahogy számítottam, és végre én is elindulhattam. Nagy élmény volt! 45 percet terveztem, de 42.45 alatt futottam végig a távot. Ildikóval a „harmadmaraton párban” versenyszámban a III. helyen végeztünk. (Nem mondom meg mennyi közül )

Szombat délután: most csak a szurkolás maradt, amely kötelességünknek eleget is tettünk. Nagyon lelkes volt minden drukker. A nagyfiam a „maraton párban” versenyszámban este már a 3. helyen állt a társával. (Lelövöm a poént: a helyüket megőrizték a vasárnapi félmaraton után is. Az énfijam . Ja,  meg Gáboré.

És a kb. 9 bátor (?!) balatoni fürdőző közül 2 (vagy 3?) a MI EGYESÜLETÜNK TAGJA VOLT!

Szombat este: vacsora (sör-pálinka-részegmiska-kés-villa-tányérocska-… - már annak, aki ismeri a nótát), aztán – és közben -  Dunai Laci helyben összeállított isler-je (nyamm! És újra csak: nyamm!!!), amiért kemény harc folyt, és amelyben volt, aki alulmaradt. Fél hétkor átmentünk jónéhányan a szállodába, hogy meghallgassuk Lubics Szilvit és Németh Csabát versenyélményeikről. Szilvi nagyon zavarban volt, Németh Csaba meg nagyon elemében. (Méghogy a nők a cserfesek! Aki ott volt, tanúsíthatja.) Tényleg jó volt hallgatni, de bizony Péter Attila betölthetett volna valamiféle moderátori szerepet, mert a beszélgetésre szánt idő ¾ részét Csaba töltötte ki, és kérdésekre már nem is jutott annyi idő, amennyi pedig szerintem szükséges lett volna.

Én például szívesen megkérdeztem volna Szilvitől – aki hallja, adja át! -, hogy mi volt az a fordulópont az életében, amikor eldöntötte az ultrafutást. (Aki nem volt ott és nem tudja: 8 éve kezdett futni, és 5 éve ultrafut.) Mert gondolom, nem úgy kezdett neki 8 évvel ezelőtt, hogy márpedig én ultrafutó leszek! Szóval: hol és mi volt a nagy vízválasztó?

És ami még nagyon érdekel (saját bőrömön tapasztalom, illetve esem néha kétségbe), hogy nem tart-e attól, hogy majd, évek múlva a három gyereke nem veti-e majd a szemére, hogy „Anyu, sosem voltál itthon.” Azt hiszem, nekem ez a legnagyobb félelmem a mai napig, pedig én ITTHON VOLTAM, amíg kicsik voltak. De féltem a férjemet is, hogy majd egyszer az ő fejéhez is „hozzávágják” a gyerekek. Mert mióta az eszüket tudják – Gábor fut. De időnként én hallom: Apa már megint futni ment?  Vagy - mostanában nekem mondják: Futni mész? Már megint???!!    A lelkiismeret furdalása….

No. A beszélgetésre szánt idő eltelt, a bulira már nem maradtunk ott. Féltettük a maradék sütiket is – félelmünk nem volt hiábavaló: mire visszaértünk a mézes-krémesnek már se híre, se hamva, se kinyalni való tálcája nem volt…. Bánatunkat kénytelenek voltunk ismét sörbe fojtani

Korábbi takarodó után vártam izgatottan a vasárnapi félmaraton rajtját…

Vasárnap reggel: azt hiszem, egy szendviccsel többet ettem és egy réteggel több ruhát vettem fel, mint amennyit kellett volna. Én kezdtem és indultam az első „hosszú” utamra. 1:05:00 időt terveztem. Meg kell mondjam, élveztem a futást, nagyon is, csak egy részét nem – 7-8 km között – amikor is technikai problémák merültek fel, és vesztettem egy kis időt alkalmas helynek szemmel való feltérképezésében, majd miután nem találtam egy árva bokrot sem, beletörődve, hogy a terhet most már végig magammal kell cipelnem, és amúgy sem volt messze a cél, visszagyorsítottam. Az utolsó két km. 6.10 és 5.53 lett, majd a fél km pedig 3.12. Így aztán 1:06:04 lett a vége, de azt hiszem, ez a kis eltérés még belefért. Ildikónak azt mondtam, „1 óra múlva itt vagyok”, és tényleg majdnem úgy is lett. Váltottunk, aztán indult ő. Gyorsan átöltöztem, lefürödtem (illetve azt hiszem, fordítva), aztán a befutókat már a többi szurkolóval együtt vártam.

Eredményhirdetés: tagjaink közül voltak korcsoportos díjazottak jó néhányan (volt, aki több számban is), aztán félmaraton párban nők közt a két Évi (anya-lánya) párosa, fiúk közt a fiam és Deli Gergő. Mi Ildikóval a III. helyünkért nem kaptunk még érmet sem, de hát az ember ne legyen telhetetlen… Főleg így az elején ne!

Most pedig már rutinos versenyzőhöz híven(hi-hi) nagy terveket forgatok a fejemben. Ultrabalaton 2 nap alatt 10 fős csapatban. Most keresem a jelentkezőket…

Utóirat: ha valakit a BM óta egyfolytában furdal a kíváncsiság - a versenyen emlegetett Gerdy az én férjem!