A mai nap a mi"Futacsalád-Nap"-unk. A párom félmaratonon, én és a három gyerek ligetkörön voltunk érdekeltek. Korán reggel indultunk Pestre, mert szerettünk volna időben odaérni. De már nem tudtunk ott parkolni, ahol szoktunk. A párom felvette a rajtszámát, aztán bóklásztunk a környéken. Összefutottunk Makai Vikivel és még néhány ismerőssel. Szerettem volna Nike-cipőt kölcsönözni a futáshoz, de amikor kérdeztem, hogy jobb-e, ha a félmaraton után jövök vissza, azt mondták igen, így megcsodálva a cipőket búcsút intettem a Nike-sátornak.

Mivel a rajt figyelmes nyomon követése eleve kivitelezhetetlennek bizonyult, gyorsan felvettük a ligetkörös rajtszámainkat és a gyerekekkel földalattira szálltunk (kb. 10 óra előtt néhány perccel), és a kedvenc szurkolóhelyünkre indultunk, a József Attila u. - Roosvelt (vagy hogy is hívják most?) tér sarkához, ott van egy jó kis járdasziget, na az a mi bevált helyünk. Sajnos már tömve volt :( Azért még mi is odafértünk.

Gábort, meg néhány ismerőst - akiről nem is tudtuk, hogy futni fog - észrevettünk, de annyira tömött volt a mezőny, hogy akiket kerestünk sem láttunk meg. Amikor már majdnem mindenki elfutott, gyalog visszaindultunk a Hősök terére, ami kb. 40-50 percet vett igénybe, és amikor odaértünk, már láttuk, hogy futnak keresztül a téren. Követve a kordont elértünk a célegyeneshez, ahol is "végre árnyék!" felkiáltással kiálltunk az út szélére. Ekkor már csak kb. 10 perc volt hátra addig az időig, míg Gábort vártuk, aki nemsokára meg is érkezett, mint később kiderült, 1:34:14 időt futott. A legkisebb csemeténk befutott vele a célba, mi pedig vártunk a többiekre. Fényképezőgép a nyakamban, kereplő a kézben és szurkoltunk.

Aztán, mint derült égből villámcsapás! néhány lépés botladozás után előttünk esett össze egy férfi, de szegény úgy vágódott el, hogy szinte még a kezét sem tudta letenni. Arcra és térdre esett, és próbált ugyan feltámaszkodni, de nem bírt. Néhányan elfutottak mellette, én beléptem, hogy segítsek, de hát úgy sem tudtam volna megemelni. Akkorra már megállt 2-3 férfi, akik felemelték, szóltam, hogy hozzák az árnyékba. Többen vizet adtak neki, sajnos cukor nem volt senkinél sem. Szóltunk a közelben lévő rendező lánynak, hogy hívjon orvost. Én előkaptam a hátizsákból egy száraz pólót, és azzal legyeztem. Mint kiderült, izlandi férfi volt, egy hölgy már próbálta nyugtatni angolul, a pasi mosolygott is, de a nevét nem tudta megmondani, aztán - szerintem - kiakadt. Mérték a cukorszintjét a vérző tenyeréről vett vérrel 1.2-t mutatott a szerkentyú... Hallani hallhatott ugyan, de válaszolni nem tudott. Jó néhány percbe került, míg előkerült valaki, akinél volt infúzió, só- és cukoroldat, próbálták bekötni, de annyira rángatózott és megfeszítette magát, hogy nem nagyon sikerült, először kitépte magából az infúziót, aztán próbálták lefogni, akkor meg elgörbült a tű. Amit nagyon nehezményezek, hogy az elesésétől számítva kb. 20-25 perc múlva került oda a mentő, amibe végre betették szegényt, pedig csak 200 méterre voltunk a céltól.

Eközben minden ismerősünk (kb. 20-25 ember), akit vártunk befutott a célba anélkül, hogy tudtunk volna fényképezni. Utólag tőlük elnézést kérek, és remélem, a fentiek ismeretében nem orrolnak...

Ezután a két nagyobb gyerekkel megkerestük Gábort, és már annyi volt az idő, hogy igyekeznünk kellett a kocsihoz, hogy átöltözzünk a ligetkörre. A lányom már futóruhában volt, így a két fiúval (a naggyal meg a kicsivel) visszamentünk a ruhánkért. Aztán jött a döbbenet! Pont a legkisebb gyerek futócuccát hagytuk otthon! (Én összepakoltam a hátizsákba, és az előszobában letettem.) Ami lényegében a sportcipőjét jelentette, mert ujjatlan pólóban, rövidnadrágban - viszont szandálban volt. Mire megbírkóztam a vádaskodással (én szóltam apának, hogy hozza a cuccomat!), a könnyekkel (most hogy fogok futni?) az idő rohant tovább. Mondtam neki, hogy dönts: mezítláb, vagy szandál. Bátran az utóbbi mellett döntött. Tempósan visszamentünk a rétre - pont a bemelegítésre értünk oda -, így a cipőbérlés elmaradt. Majd legközelebb.

A bemelegítés miatt a ligetkör rajtja is csúszott vagy negyedórát (lehet, hogy többet is). Aztán elindultunk. A nagyfiam a mezőny elejére állt, ami jó taktikának bizonyult, mert az igen népes mezőnyben az abszolút 7. helyen futott be 00:13:26 idővel. AZÉNFIJAM!

Én, a lányom meg a szandálos a középmezőnyből indultunk. Matyi nyöszögött, hogy fáj a lába, fáj a hasa, izgul, meleg van - mi lesz, ha menet közben WC-re kell majd mennie....  Egy csomó probléma. Nem könnyű a gyerekkel együtt futni, hát még ha nem is edzett az utóbbi időben :)

Végül is a 3.5 km alatt sok-sok-sok nyafi volt, ezért mondtam, hogy fusson az árnyékban, én is lassabban futok majd, és akkor majd utolér. Ily módon csak az 1. km-táblát észleltük, majd legközelebb a 3-ast. Többször visszanéztem, lelassítottam, így jutottunk el a célegyenesbe, mikor is hátranézve azt látom, hogy a gyereket nem látom. Előrefordulva meg azt látom, hogy elhúz mellettem, mint a vöcsök, és anyját lehajrázva vigyorogva fut be a célba (persze aztán csak elkámpicsorodott). Szóval, így anyai feladataimat ia folyamatosan gyakorolva 0:24:14 alatt sikerült teljesítenem a ligetkört a 33 fokos kánikulában. Jól nem esett, de nem is fájt olyan nagyon.

A pillanatnyi célom, hogy jövő ilyenkor elinduljak a félmaratonon - a páromból ma kicsikartam a következő néhány hétre szóló edzéstervemet is (elég nehezen ment!).  Engem szeret az Isten, nem lesz ilyen dögmeleg...