Na, akkor panasznapot tartok...
Szarul megy minden. Tessék, most is randán beszélek, de így kifejezőbb és egyszerűbb is. De pergessük visszafelé az eseményeket... Éppen jegelem a kezem, mert belemártottam a forró olajba, hiába pattantam a videg vízbe, ezt már semmi nem menthette volna meg. Aztán a másik csinos kis csomag hol a lábfejemet, hol a vádlimat hűti, hol pedig a punnyadt isiászos hátsómat. Két napja kezdődött, mikoris éreztem, hogy vmi nincs rendben, nincs a helyén, mintha csak "helyre kéne rándulnia" és kész. Aztán futottam tavat, és a végén már Steve segített ki az autóból, mert nem akaródzott könnyedén kiszállni, mikor a Hímzőhöz értünk. Akkor még bíztam, hogy sitty-sutty, másnap tünetmentesen kikelek az ágyból, mintha csak egy rossz álom gyötört volna meg. Ma szabadnapot kaptam, lukácsoztam, brűgöltem, váltott fürdő, masszázs... minden, mi egy lábnak ingere. Este még úgy voltam, hogy ha készen vagyok az ünnepi ebédfőzéssel, kiruccanok bicajzani, de olyan kis eccerűfélét, ami nem fáraszt. Szerveztem a holnapi Bányahegyemet, előre röhögtem magamon, mekkorákat fogok sielni a sáron/-ban. :) Erre hív az Ispi, hogy mizujs vagyok, mondom, hogy nem tökéletesen, de egy könnyebb hegyi nem fog megártani. Erre azt válaszolta, hogy a dagonya miatt sztornó Gerecse, az extrém terep csak teljesen egészséges lábakkal vállalható be, inkább próbáljunk egy lazábbat, állapottól függően. (Hüm, nagyon jólesett, hogy felhívott és aggódott, és hogy törődik velem. Tök hepi voltam.) Megbeszéltünk mindent a nyavalyámról, kitaláltunk alternatívákat, terveztünk egy holnapi lazázást a Pilisben, Sk is elkísérne, szuper. Eztán kimntem főzni és mintha tőrt szúrtak volna a hátsómba, rohamosan egyre rosszabbul lettem, már a két lábon állás is nehezemre esett, és gőzöm sincs, hogy mitől. Mindegy, most bevettem egy fájdalomcsilipit és jegelem a keresztcsontom környékét, most sokkal jobb a helyzet. Az az igazság, hogy ez a kórság már igen hosszú ideje gondolja, hogy társbérletben lakhat bennem, időről időre előtűnik, majd visszatakarodik a homályba és évekig sunnyog. De, dehogynem voltam vele dokinál. Neves sportorvos mondta, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok és a jövőt tekintve nem marad más hátra, mint egy csípőprotézis, majd lemondás mindenféle mozgásról, stb. Ja, és azt is hozzátette, hogy valszeg nem tehetek semmit, vegyek hát egy hullahopp karikát és gyakoroljak, azzal legalább megőrizhetem a csípőm mozgékonyságát. Na, azóta nem voltam dokinál, és futok, amennyi csak jólesik. És sokáig nem is volt semmiféle panaszom, ment a futás is a maga módján. Rádöbbentem, ha már úgyis menthetetlen vagyok, legalább a maradék időmet úgy használjam ki, ahogy nekem igazán tetszik :)
Sosem akartam én gyors futó lenni. Amikor azokat a kis busmanokat láttam abban az aranyos filmben, akkor igéződtem meg. Mikor azt mondta teljesen természetesen az egyikük: "Ha két napig futok arra, talán elérhetem a családom"... és elkezdett futni... minden görcsölés nélkül, csak szedte az aprócska lábait a kis előkéjében, mezítláb, Isten ege alatt. Néha, mikor észreveszem, hogy mennyire messze estem ettől az eszményképtől, mindig jól magamba szállok, és azt kutatom, hogy vajon jó úton haladok-e és ha nem, hogyan térhetnék vissza? Vannak ugyanis pillanatok, mint például a tegnapi beroskodásom a hosszú, egyenes szakaszban, mikor annyira fájt már minden, hogy befelé zokogtam, szóval ezekben a pillanatokban azt érzem, hogy vhol fonalat vesztettem. És ilyenkor rongyolok be a jéghideg Velencei-tóba, hátha lehűlök egy kicsit :)
Höh, fel is csörögtem az Ispit az autóból hazafelé jövet, hogy jól kipanaszkodjam magam, hátha egy kis empátiát gyakorol és megsajnál, hát a fenéket, jól ki lettem vigyorogva! Nem tudom, de tényleg van ebben vmi roppant vicces, mert magamat is megmosolygom, ha visszaidézem a szavait. :) Ez, az, eszembe jutott, mit éreztem igazán! Szóval olyan volt ez a beszélgetés, mint mikor egy zen tanító a maga csattanós, velős félmondataival tanítja a nebulókat, olyanféle mondatokkal, amikből sugárzik, hogy áthatja a megtapasztalás keserve. Semmi álszenteskedés... Na, ilyenkor visszaköszönnek a Buddhista Főiskolás éveim, amikor hónapokat agyaltam a Négy Nemes Igazságon és csak értetlenül néztem ki a fejemből.
Nagyon bízom az Ispiben. Tudom, levelező tagozaton a legnehezebb végezni az "ultrafutás-iskolát", hiszen nincs, aki pillanatról pillanatra fogja az ember kezét és aki a helyes irányba állítja, ha eltévedne. Mégis remek érzés, hogy van vki, akibe lehet kapaszkodni, ha fuldoklásba torkollna a kapálózás. Nagy a szabadságom, néha túlontúl is nagy. Mindig döntenem kell, ha másképp alakulnak a dolgok, mert senki sem tudhatja olyan jól, hogy mi zajlik bennem, mint én saját magam. Puff neki, legyen okos egy ilyen fékezhetetlen agyvelejű nyúl... Na, ezt nem tudom, miért lett dőlt, de mindegy :)