Vége a munkahajrának. Közel három hete egy métert sem futottam és közben olyan fura érzéseim voltak! Valahogy nem találtam magamban a kapcsot a futás és önmagam között. Visszapergettem az emlékeimet, hátha... de rémisztően kiüresedett voltam. Álltam a létrán a k-va nehéz, festékkel teleszívott teddivel a kezemben és nem tudtam elképzelni az okot, hogy én, a nyúl, megint futócipőt húzzak. :(
Na, de ma, a második szabadnapon, ahogy kikeltem az ágyból, rögvest ledarálta a testem a megszokott futóelőkészületi munkákat, szinte magától, mintha én ott se lennék. Azt gondolta talán, elég ebből a hisztiből, majd ő a kezébe veszi a dolgokat. :) Szóval felöltöztem, de még a sarki dinnyés előtt is, ahol mindig nyomom a stoppert, kétségek gyötörtek. Fog ez menni??? Aztán beindult a gépezet, megtettem néhány futólépést és huhhh, nem haltam bele... :)) Rá néhány másodpercre elillant egy jóvágású kerékpáros mellettem és mind a 62 fogával vigyorgott egyet és buzdított, hogy hajráááá! Hm, hát nagyon-nagyon megörültem, soha nem jött szurkolás jobbkor!! És furcsa, de onnan már nem voltak kétségeim, szépen lekocorásztam a gátat, azaz csak egy darabját. Láttam messziről, hogy nagy munkáscsapat dolgozik a fordulónál, kikerülni őket nem lehet, azt pedig nem szeretem, ha beszólogatnak, meg jönnek az otromba megjegyzéseikkel. Úgyhogy visszafordultam kb.500 méterrel korábban, de ahogy éreztem, nem is baj, elég volt a 4,2 kili, hajaj, bőven! Huhh, és milyen érdekes, de FF Rajongó is szembefutott velem, még sosem találkoztunk a gáton. Aztán visszafelé pedig az egyik tanítvány futott le, de nem vett észre, ő egyébként is a lenti úton ment, én meg a föntin kocorásztam. Hát, ilyen kicsi a világ... és egyébként is, minden jó, ha jó a vége. Azt hiszem, mégis csak futó vagyok :)