Mivel már egész jól összeszoktunk (Mudclaw és én), eldöntöttem, hogy itt az ideje egy hosszabb távú próbának. Így hát a szombati Mátrahegy túrát szemeltem ki beavatási szertartásként.

A tavalyi élményeim alapján nyakig érő sárra, jégkására, olvadt hóra, vízátfolyásokban küszködésre számítottam. Így is állt a helyzet néhány nappal rajt előtt, de aztán Tél tábornok megrázta magát, és visszajött egy kis időre, erős mínuszokkal. Ennek eredményeképpen a Mátra ösvényei  ideális futótereppé váltak (mondhatnánk erre: Windows Mátra 1.0: ma is lefagyott).

Nyolckor rajtoltam Füredről, s mivel tavalyról már ismertem az útvonalat, magabiztosabban haladtam előre. Múzsla kilátó, Sástó könnyedén megvoltak. A Lajosházáig tartó lejtő is simán ment, utána felkapaszkodtam a Köves-bércre. A fagyott talajba nagyokat harapott a cipő, csodás élmény volt kihasználni az általa nyújtott lehetőségeket. Lefele menetekben jól el mertem engedni, fölfele meg kipörgésgátlóként működött. Galyatetőnek fölfele többször volt alkalmam kipróbálni a keményre fagyott havon is, ott is kapaszkodott rendesen. Tükörjeget is találtam, no ez volt az egyedüli gyengéje, de szerencsére ebből nem volt sok. Galyára szikrázó napsütésben és mínusz sok fokban értem föl. A biztosított frissítőhöz nem is nyúltam, csak megindítottam a hosszú lefelét egészen Sasvárig. Ez a piros kereszt út már régen a szívemhez nőtt, és most, egy ilyen "vadállattal" a lábamon még több élményt nyújtott. Szóval, robogtam, lábam és fejem piros színben virított, a többi rész feketében. A sasvári Autós Büfében mindig jó hangulat van, ezt más túrázások során is tapasztaltam. A mostani lelkes pontellenőr csapat ezt a jó érzést erősítette bennem. Ja, ha már a szervezők szóba kerültek: erre a túrára midenkinek érdemes eljönnie, ha szívvel-lélekkel szervezett, körültekintően lebonyolított teljesítménytúrát szeretne. Úgy éreztem magam, mint egy nagy család tagja, a rajtként/célként szolgáló középiskola épületében, a pontokon és egyáltalán: mindenütt gördülékeny kiszolgálás, mosolygós, tettrekész segítők, minden apró részletre odafigyelés. Szóval, csúcs, no.

Visszatérve a haladásomra, Sós-cserire felkapaszkodva éreztem először, hogy gyenge vagyok. Megettem egy sportszeletet, aztán irány Óhuta. A Klarissza-forrásnál is gyengélkedtem, ráadásul tudtam, hogy a java pont most jön. Voltam már vidámabb is az erdőben, de most aggasztó zavart éreztem az erőben. Ha lett volna erre fordítandó plusz energiám, biztosan körbenézek, van-e valahol a közelben egy jedi-lovag. Így viszont párásodó tekintettel robotoltam fölfelé a Pisztrángos-tóhoz. Mire odaértem, már kissé szédelegtem is. No de mi az nekem? Nehogy megálljak már egy ilyen kis probléma miatt! Pecsételés után irány a Gabi-halála, ami nekem ismételt találkozást jelentett az alázattal. Megborultam, ahogyan a klasszikus leírásokban olvasható. Mire a Kékesre felértem, már feketének láttam a havat is. Beesvén az étterembe, megittam vagy 6 pohár meleg teát, megettem egy sportszeletet, és a gyors feltámadás reményében indultam lefelé, a csúcskövet gondosan megsimogatva (most majd' 4 óra kellett, hogy eljussak a csúcsok csúcsára). Az első kanyar után úgy elkezdte rángatni a görcs a combomat, hogy meg kellett állnom. No, ilyen vagy 10 éve nem fordult elő velem. Ezek szerint kilúgoztam magamat teljesen... Pár guggolás után továbbindultam, de néhányszáz méter után ismét megállásra kényszerített a görcs. Ez az "elindulok - -megállok - guggolok - elindulok" ciklus még vagy háromszor ismétlődött meg, míg végre ki tudtam húzni a görcsöt a combokból. Egy kis robogás azért belefért még a végére, aztán teljesen kifacsarva érkeztem meg a célba. Esett már jobban is futás. Tapasztalatszerzésnek jó volt, a Mudclaw működésére csak jókat tudok mondani, tette a dolgát 100 %-osan. Ennek is köszönhetem, hogy a tavalyi időmet alaposan megjavítottam, de ebben benne volt a pályaismeret, és az ideális keménységű terep is. Érzésre sokkal gyengébb vagyok, mint tavaly, no de ez már egy másik történet...